"Az elvtárs ízlése és színe nem", ez a közmondás, amely még a Szovjetunió létezésének idején is felmerült, határozottan állampolgáraink elméjébe telepedett le. A lényege mindenki számára hozzáférhető és érthető, hiszen az ember egy kancsó - teljesen más tudással, emlékekkel, életképekkel és értékekkel teli.
Az individualizmus fogalmát először a filozófiában használják, és ezt a következőképpen fordítják le: mindenki társadalmi, politikai és erkölcsi nézeteinek létezésére. A hangsúly a személyes szabadságra és az emberi jogokra helyeződik.
A nyitott individualizmus nyitott képet nyújt az egyén kétségtelen fölényének. Szintén filozófiai szempontból jellemezhető, amely szerint a személyiség egyedülálló és egyedi, a második pedig nem azonos. Ennek a kifejezésnek a fenomenológiája az, hogy egy személy, aki folyamatosan fejlődik személyként, különböző tudatos testekben és különböző időkben találja magát. Mint korábban említettük, a határozott individualizmus hívei ellenzi az egyén politikai és állami intézmények általi elnyomását. Az egyén, mint ahogyan, ellenzi magát a társadalomnak, és ez az ellenzék nem egy meghatározott társadalmi rendhez, hanem az egész társadalom egészéhez tartozik.
Az individualizmus és az önzés
Ez a probléma hosszú ideig fennállt, és ennek eredményeként sok filozófiai áramlat érinti. Az egyén individualizálása az egyént az önmagának különálló létezéséhez vezet, mások véleményétől eltekintve. Az önismeret legfontosabb eszköze a gondolkodás, amely lehetővé teszi számunkra, hogy különböző egyedi értékeket rendszerezzünk. R. Steiner támogatta az egyént, mert úgy vélte, hogy a döntéseket csak külön lehet megtenni, és csak ezután nő a nyilvánosság véleménye. A nihilista filozófiában, amelyre Nietzsche támaszkodott, az önzést kizárólag pozitív szempontból tartották számon. Most nehéz lesz számunkra az idő legnagyobb gondolkodóival megegyezni, mert általában a probléma lényege megváltozott. Ez azért történt, mert megváltozott az önzőség pozitív értelmezése, mivel a karakter minősége negatívként alakult ki.
Valójában az individualizmus a szélsőséges önzőségbe, az önközpontúságba nő, ahogyan az egyénnek az államban élő aktív pozíciója önkényuralmi viselkedéssé válhat, de ez semmiképpen sem szolgálhat az ilyen fogalmak azonosításához vezető mutatónak.
Az individualizmus elve először a 19. században alakult ki a francia értelmiség képviselője, a tudós és politikus Apexis de Toquiquim. Ő is először mutatta be az individualizmus ilyen meghatározását, mint az egyén természetes reakcióját az állam kormányának politikai elítélésére és autoritarizmusára.
Ötletek és ötletek:
- minden érték a személyiség kialakulására irányul;
- jogi és értékbeli értelemben minden ember egyenlő a jogaikban és a társadalmi kötelességeikben;
- senki sem jogosult arra, hogy a célt elérje;
- minden embernek szabad választása van;
- az emberiség természetes attitűdjei okkal feltételezik, hogy minden ember tiszteletre méltó;
- az egyén környezete fejlődésének eszköze, és nem fordítva.
Az egyén kötelességei és értékei elsődleges fontosságúak az egész társadalomhoz viszonyítva, és a személyiség közvetlen elkötelezettje. Általánosságban ez az elv célja az emberi jogok védelme a magánélet önszerveződésében, önellátottsága a társadalom tagjaként és annak a képességét illetően, hogy képes ellenállni a különböző külső hatásoknak. Összegzésképpen elmondható, hogy minden társadalom olyan egyének gyűjteménye, akik nemcsak cselekvéseikért felelősséget vállalnak, hanem az őket körülvevő emberek cselekvéseiért is.